Közhely, de tény, hogy minden kornak más és más volt a szépségideálja. Más nőtípus tetszett Botticellinek és más tetszik Paul McCartneynak, más volt az esete II. Ramszesznek és megint másképpen néztek ki Bernáth Aurél múzsái. A szépségről alkotott vélemény folyamatosan változott a történelem folyamán. Vajon mitől leszünk kívánatosak a másik nem számára?
Beszéljünk tehát a szépségről: ezt - az első látásra egyszerű- fogalmat másként értelmezték koronként, fogalma változó, gyakorta összefonódik az ideálképpel. Elég, ha csak megnézzük a Máltán talált, neolitikus időkből származó kövér istennőket. A Kövér Nőben az ősi mediterrán vallás istennőjét, a Földanyát tisztelték. A matriarchátus nyomaira utaló Földanya testén lévő háj a gazdag táplálékot, a jóllakottságot jelképezi, mintegy kifejezve szorongásukat, félelmüket az éhezéstől. Ezzel szemben Krétán ahol bőségben éltek az emberek, a szobrok, freskók mind karcsú alakokat ábrázoltak. A görögöknél a szépség nem csak a test tökéletességére, hanem a lélek „tündöklésére” is kiterjedt. A spártai nő egészséges utódokért, a krétai lányok a férfiak figyelméért, a germán nők a férfiakkal való egyenrangúságért végeztek testgyakorlatokat, ami meg is látszódott alkatukon. Ebben az időben a szép és a jó ideája szinte azonos volt. Ez változott Kr. e. 5. században, ugyanis a szofisták szerint a szépség nem más, mint "ami kellemes a látás vagy a hallás számára".
A középkori iszlámban szinte mindig szép arcú, nagy szemű, rózsás bőrű, ívelt szemöldökű, arányos testű, telt keblű, vékony derekú, dús csípőjű, karcsú, légies járású nők voltak a férfiak kedvencei. A középkori Európában inkább egy teltebb, pirospozsgás hölgy számított tökéletesnek. Ez talán annak volt köszönhető, hogy amikor a fertőző betegségeket nem lehetett gyógyítani, sokat számított, ha valakinek volt némi zsírtartaléka, ami inkább a tehetősebbekre volt jellemző és összefüggött a jobb körülményekkel, változatosabb ételekkel. A teltebb nők a termékenység szimbólumai voltak, ami a magas csecsemőhalandóság idején volt fontos tényező. A XVII. századi Angliában a test szépségét a karok, nyak, mell takaratlanságával a paróka, szépítőszerek és szépségflastromok használatával hangsúlyozták, mellyel túlszárnyalták a franciákat is.
XIV. Lajos korában a mély dekoltázs a vállra is kiterjedt, megjelentek a hatalmas parókák, rizsporozás, hogy a bőr fehérnek és hamvasnak látszódjon. Biedermeier és a romantika idején a fűző és a rengeteg alsószoknya hangsúlyozta a nők derekát és tomporát. Joséphine császárnéval visszatértek a ledérebb, a nőiességet jobban kihangsúlyozó ruhák. A nagyobb fenék ismét divatba jött a századfordulón, a turnűrrel, melynek vázát fémpántokból vagy halcsontból formázták, hogy a karcsú derék még hangsúlyosabb legyen. A múlt század közepére a szépségideál megváltozott. Előnybe kerültek a vékony, törékeny nők. Nyilvánvalóan a cél az lett, hogy a nő a gyengeségét hangsúlyozza, a férfiban a gondoskodó ösztönt ébressze fel. A két világháború közötti években a határok elmosódtak a férfiak és nők viselete között, 1947-ben Christian Dior ruhái kiemelték a nők természetes szépségét. Marilyn Monroe és Liz Taylor erőteljes csípője és keskeny dereka után a Twiggy következett a 60-as években, amely elhozta a fiús alkatú tinédzserlányok uralmát. A magazinok és a tévében megjelenő modellek ikonokká váltak, milliárdnyi nők bálványai lettek. Bálványok lettek, de ezzel nem csak azt mutatták meg, hogy kitartó munkával érdemes előrejutni, hanem megismertették az embereket az anorexia és bulimia(bulímia, vagy bulimia nervosa) fogalmával.
Ám önsanyargató módszereket már X. századi Kínában is használták a nők, hogy a férfi szem számára kedvesek legyenek. A tetszeni akarás érdekében a nők testüket torzították, elfedték vagy épp hangsúlyozták, melynek csak a kor erkölcsi vagy vallási szabályrendszerei szabtak a határt. Visszatérve a kínaiakhoz, itt van például a lábkötésnek nevezett szokás, mely asszonyok millióit kényszerítette egészségtelen, kínzó fájdalmat követelő lábbelik viselésére, hogy a nő lábfeje kicsi legyen és keskeny (olykor alig érte el a 10 centit). Ez a szokás –melytől a hölgyek légiesnek tűntek- egészen 1920-as évekig élt.
Ugorjunk át Afrikába. Amíg nálunk kollagénnel töltik a nők az ajkaikat, ott másképpen törekednek a "szép" ajkakra. Etiópiában a suri és mursi asszonyok körében divat az ajaknyújtás, ahol a tányérszáj a szépség és a társadalmi státusz jele. Új-Zélandon a maoriknál a tetoválás a divat. Amíg mi kihasználhatjuk a felszívódó kozmetikai tetoválások előnyeit, addig ott a teljesen kékre tetovált ajkú és arcú lányokat tartják a legszebbnek. Burmában a hosszú nyak teszi a nőket széppé. A kulturális identitás és a női szépség kifejezése érdekében a kislányok ötéves koruktól kezdenek gyűrűket hordani a nyakuk körül, melyek számát idővel növelik, míg súlyuk fokozatosan eltöri a kulcscsontot és összenyomja a mellkast, mely a hosszú nyak illúzióját kelti.
Érdekesség még, hogy a majáknál a fej belapítása is nagy népszerűségnek örvendett, sőt a kancsalságot kifejezetten szépnek tartották, ezt a gyermekek két szeme közé kötött gyönggyel segítették elő.
Ezekhez a szokásokhoz képest a mellkisebbítés és –nagyobbítás valamint a tűsarkú cipők napi szintű viselete csak ártatlan gyerekjátéknak tűnik.
A mai modern világunkban azt vehetjük észre, hogy éppen változás folyik a szépségideál meghatározásában. A kifejezetten magas, sovány, néha gyereklánynak tűnő modellek még uralják a kifutót, de már egyre kevésbé mérgezik meg egy értelmes, intelligens nő mindennapjait. Manapság már az egészséges, arányos, sportos megjelenést értékeljük, melyhez nőies lágyság párosul. Korunk szépségideálja a sportos alkat, megfelel annak az eszménynek, hogy a szép egyben egészséges is legyen.
A 21-század lányát, asszonyát már nem csak az foglalkoztatja, hogy teste „tökéletes” legyen, hanem szerencsére a test-lélek-szellem egyensúlyára törekszik.
Pascal szerint a divat dönti el, mit találunk szépnek. Ez az a magyarázat illik bele legjobban a mai ember fogalomrendszerébe.
